Könnyárban úszom

a múltamat siratom.

Anyám, jövök már!

Fájdalom marja lelkemet,

elvesztettem kincsemet

nincs ki pótolja.

Péntek este van. 2002. szeptember 6. Hazafelé tartok a munkahelyemről. Elmúlt nyolc óra, a munkaidőm már kettőkor lejárt. Semmi meglepő nincsen ebben, mindenki megszokta már a családban és a munkahelyemen is, hogy hajnalban érkezem és késő este megyek csak haza. Rengeteg munkám van. Ennek egy jelentős részét magamnak köszönhetem. Ebből a szempontból (is?) nem voltam jó vezető. Nem tudtam beosztani a munkát, mindenkit igyekeztem időben hazaküldeni. Nekem meg úgyis volt időm, bőven! (tovább…)

Félelem ül a
lelkemen, elvesztem a
hitem, istenem!

Hit nélkül nem élhetsz, szól
valaki, dobban a szív.

Félelem szorít
sajgó lelkeket, elzár
az este mindent.

Éjjel a magány kopog,
a szíved máris nyitod.

Magány, félelem –
társak, mindig egymásra
találnak fájón.

Szív fájdalmát csitítja
óh, ha hitedre találsz!

Elérhetetlen
remények tartanak itt –
de nem sokáig.

Értelmetlenné
vált szó, hangok tömege -
most némaság kell.