Rövid leszek. Ma piszkosul rossz hangulatom van. Próbálok még inkább a könyvekre koncentrálni, hogy ne is gondolkodjak. A moly.hu-n is volt egy félreérthető “beszólás”, amit a szmájlok ellenére magamra vettem. Lehet, hogy erről a portálról is távoznom kell…, már a virtuális közösséget is nehezen viselem?!

Bocsánat, de sz@r az egész, úgy ahogy van! Egyik nap mint a másik és semmi, de semmi kilátás, javulás, változás. Maximális kiszolgáltatottság. Ennyi az egész életem. Hol a vége?

Holnap lesz 5 hónapja (MÁR!), hogy elment az Édesanyám. Kint voltam reggel a lányommal temetőben (megúszva a pokoli hőséget). Vittünk szép virágot, rendet raktunk a sír körül és mécsest gyújtottunk. Beszélgettünk Vele, mintha köztünk lenne és bénán álltunk, mert vártuk a választ. Vártuk olyan kérdésekre, amelyekre már soha nem tud válaszolni senki. Magával vitte a sírba. Végül az nyugtatott meg egy kicsit bennünket, hogy a Komfortos mennyország című könyv végére gondoltunk (elolvastattam a lányommal is)  és integettünk Neki a felhőkön keresztül. (tovább…)

Hosszú hónapok óta az egyetlen virtuális tér, ahol jól érzem magam (bár kezd egy kicsit “mássá válni” az utóbbi időben) a moly.hu weboldal, ahol az embereket a könyv szeretete köti össze. Annak ellenére, hogy nagyon sokat olvasom, viszonylag a háttérbe húzódva létezem csak a tagságban, mert nem merek megnyílni, ismeretleneknek írni, írásokat véleményezni. (tovább…)

2008. január 18-án érte az a baleset az Édesanyámat, ami elindította a lejtőn. Zöld lámpánál, zebrán ütötte el egy furgonos, aki természetesen nem ismeri el a hibáját. Tegnap (!) volt a második tárgyalás, amire azért került sor, mert igazságügyi orvosszakértővel véleményeztették azokat a kórházi iratokat, amelyeket bevittem és átadtam. (tovább…)

Tegnap két órakor volt négy hónapja, hogy lezártam édesanyám szemeit. Elrohant az idő mégis csiga lassúsággal vánszorog, ha arra gondolok, hogy mennyire nem megy semmi. (tovább…)

Lassan semmi nem lesz ami a világhoz köt, ezért muszáj tennem ez ellen valamit.

A heti programom nagy részét a kórházi látogatások (most többes szám) teszi ki, illetve, amikor itthon vagyok akkor olvasok. Felelősséggel is tartozom természetesen a lányomért, aki már önálló és 26 éves, illetve a két hófehér gombóckámért, akik sajnos szintén öregszenek. Akiért eddig éltem, akihez a napjaimat igazítottam az a csoda elhagyott minket. (tovább…)