Az egész 24-én kezdődött, amikor délelőtt valami bekattant; magam előtt láttam a délutáni közös estebédet, amikor az álarcot jó erősen fel kell csatolni, hogy senki ne láthasson mögé. Semmi másra nem lett volna szükségem, mint jó alaposan kisírni magam, de nem ment. Egyetlen megkönnyebbülést hozó könnycsepp sem gördült végig az arcomon… utána arra emlékszem, hogy felöltöztem, magamhoz vettem a táskám és elindultam.

Vasárnap este van. Nagyon feszült és ingerült vagyok. Még szerencse, hogy egész nap egyedül voltam. Dolgoztam, de kétóránként szüntet kellett tartanom, mert a fejem hátul iszonyatosan elkezdett zsibbadni. Mindig ez van, amikor megpróbálok valamire huzamosabb ideig koncentrálni. Így aztán nem csoda, hogy minden olyan mérhetetlenül lassan megy! (tovább…)

A betegségem első éve orvos és kórházak közötti ingázással telt. Senki nem tudott velem mit kezdeni, mert egyszerűen nem ismerték fel, hogy mi a bajom. Amikor a CT vizsgálat eredménye negatív lett (vagyis agydaganat kizárva), azt mondta vizsgáló orvos: az egyik szeme sír, a másik nevet. Nagyon értelmesen nézhettem rá, mert azonnal magyarázkodásba kezdett: ha most ez a lelet kimutatná, hogy hol a baj, csak egy műtét és gyógyulás, de így! ?  Kérdezősködtem, hogy ki tud egy jó és megfizethető pszichiátert, mert azért ez így még sincs rendben. Találtam egyet, ő itt az írásban az Áter. A vele tartó kapcsolatom emléke ez a töredék a naplómból. (tovább…)

Azon gondolkodtam hajnalban (alvás helyett), hogy vajon mennyire van hatással a közélet, a külvilág hangulata az egyes emberre.

Természetesen a szociológia nagy klasszikusai erre a kérdésre már hosszú ideje keresik a választ és született is néhány (ha jól emlékszem, Durkheim fejtette ki először a legrészletesebben az elméletét ebben a kérdésben). (tovább…)

Eddig bírtam. Elfáradtam. Nem megy. Lecsúsztam.

Ma lett volna a befejező konferencia-nap, amelyen még részt kellett (szerettem) volna venni. Ott kellene ülnöm a Parlament felsőházi termében, ehelyett itt birkózom magammal az ágyban hajnal egy óra óta. (tovább…)

‘Nem tudom konkrétan mi váltotta ki,de menekülnék ez élettől és iszonyatos halálvággyal küszködöm. Csak azon gondolkozom, hogy milyen jó lenne elmenni, örökre az “örök vadászmezőkre”. Kaparok ezerrel, hogy értelmet adjak az életemnek, de nem érzem azt a megnyugtató érzést, hogy igen, erre szükség van…; mert semmire nincs szükség, csak én látom fontosnak; leginkább talán egy-két emberi szóra, vagy egy örök elengedésre… (tovább…)