DeprimaDonna blogja

Időben szólok…

DeprimaDonna — Mon, 19 Jul 2010 09:52:52 +0000

Időben szólok, hogy hamarosan megszűnik a blogom.

A személyes részeknek semmi értelme a valós fájdalom úgyis belülről pusztít, amit nehéz egy külső szemlélőnek olvasni és a “nyafogást” elviselni. Ehhez majd a jól bevált füzet-toll párosítást fogom használni.

A könyvélményeimnek egy új blogot készítek, ami az egyik közösségi blog oldalán lesz, mert a saját domain név fenntartásáról is le kell mondanom.

Na és ha már lúd legyen kövér, az új időszámításhoz a régi tanítványaimtól kapott becenevet fogom használni: alias fukszia, amelyet a vezetéknevemből alkottak az ifjak!

Ennyi.

Búcsú Deprimadonna részéről, aki elbújik a saját kis rejtett világába!

Share/Save

Alekszandr Szolzsenyicin: Rákosztály

DeprimaDonna — Thu, 08 Jul 2010 10:07:02 +0000

A könyv olvasása során többször eszembe jutott Susan Sontag: A betegség mint metafora című könyve, amely kifejezetten a rákos betegekről szól. Mindjárt a kezdő oldalon egy megszívlelendő gondolattal kezd: “A betegség az élet sötét oldala, a kínosabbik; a terhesebb állampolgárság. Ugyanis minden ember kettős állampolgársággal születik, egyaránt polgára az egészség és a betegség birodalmának. Bár mindannyian szívesebben használjuk az egészség útlevelét, előbb- utóbb valamennyien rákényszerülünk, hogy ha rövid időre is, de átlépjünk a másik királyság állampolgárának a szerepébe.”
Szolzsenyicin Rákosztály című műve többszörösen igazzá teszi – számomra – ezt a gondolatot.
Első szinten: a betegség nem válogat. Bármikor, bárkit érhet olyan váratlan kórság, amely esetlegesen az egész életét átformálja. Ahogy Sontag mondja, ezt az útlevelet senki nem kérte. Nem kérte a káder tisztviselő, a geológus tanonc, a lágerből szabadult Oleg és senki más, akik a 13. osztályán a férfi kórteremben megfordulnak.
Második szinten: a betegség folyamán egyenlővé válunk, csak a milyensége tesz különbséget közöttünk. Minden ellenségeskedés elül előbb vagy utóbb, mert a fájdalom úgyanúgy sújt le mindenkire, a kezelések ugyanúgy igénybe vesznek mindenkit és a kimenetelben sincs különbség: nem az dönt a gyógyulásban, hogy honnan jöttünk, hanem az, hogy a szervezetünk mire képes. De bben a döntő harcban mindenki egyformán fél, szenved, átkozódik vagy éppen imádkozik.
(Érdekesség, hogy nem a káder kap lehetőséget a hosszabb életre, gyógyulásra, hanem Oleg.)
A harmadik szint már egy kicsit a mai Magyarország egészségügyi helyzetéről is szól: túlterhelt orvosok, személytelenné váló orvos-beteg kapcsolatok, megelőzés, időbeni felismerés helyett a kétes gyógyulás lehetősége. A gyógyulás elérhetetlensége, amikor nincs pénze a betegnek kiváltani a szükséges gyógyszereket. A teljesítmény adminisztratív igazolása mindennél fontosabb kritérium (lásd statisztikák).

Szolzsenyicin személyes tapasztalatait beleszőve hihetetlen pontossággal írja le a Rákosztályban folyó életet; világos képet nyújt a Szovjetúnió 1955-ös évének társadalmáról, az emberek közötti különbségekről, miközben a mindenki egyenlő jelszava alatt menetelnek.
Nagyon megszerettem ezt a könyvet, ha tudom megveszem és mindig a polcomon szeretném tudni!

Share/Save

Cees Nooteboom: Mindenszentek

DeprimaDonna — Tue, 06 Jul 2010 15:51:07 +0000

Nehéz egy olyan könyvet értékelni, ahol szinte minden oldalon található idézni való, ahol az olvasás magában hordja az újraolvasás lehetőségét.
A történet minimális és a fülszövegen olvasható. Ebből egyértelműen következtethetünk arra, hogy a fontos dolgok az elme síkján történnek. Filozófiai gondolkodást, hozzáállást igénylő könyv.
Arthur, a főszereplő kameraman, legjobb barátja Arno, filozófus, Victor pedig szobrász. A történetbe még belép Elik, akivel Arthur elég kétségbeesett kalandba esik. A megfogalmazott kétségek és gondolatok a világról a közöttük zajló beszélgetésekben, illetve Arthur belső gondolataiból fakadnak. A színhely főként Berlin.
Talán a leglényegesebb visszatérő motívumok: a tér (ebben segít Arthur foglalkozása is aki egy kamerán keresztül látja a világot) az idő (főként személyes tapasztalatok alapján) az itt és most elv alapján a múlt jelen és a jövő problematikája, valamint az ezeket kiegészítő hangok adják.
A múlt a történetben is szerepet játszik Arthur családjának tragikus haláláról van szó. A fénykép a múltat a jelenbe hozza, Arthur elválaszthatatlan kincse.
A múltat idézik fel a különböző művészetek, így pl. a festészet (itt a szellemek és az istenek kerülnek elő, akiket már a mai emberek nem értenek), a zene (Arnoval hallgatják sokat a múltat megidéző klasszikusokat); a törénelem: múlt nélkül nem lenne jelen: „ Ettől város a város: az épületektő, a hangoktól”. De megállapítja Elik egy beszélgetésük alkalmával, hogy „Egy lépéssel sem jutsz tovább, ha a múltnak nem szabad kopnia.” Az emberek emlékein keresztül visszaköszön a történelem (háború, német egyesítés), így az emlékeinken keresztül állandóan jelen van és a jövőnk felé mutat a múlt.
Amikor Arthur kezd magához térni a kómából, az itt és most érzetét az alvás és a feléledés, felébredés állapota váltja fel. Arthur a kómát a halál mélyhűtőjének nevezi és úgy érzi, hogy közel volt halottaihoz. Itt utal néhány sorban (de tulajdonképpen az egész könyvben, amikor a borzalmak filmezéséről és a múltról beszél) a Mindenszentekre, amikor is megemlékeznek a halottak lelkéről, „akik egész évbe erre várnak.”
Ez a néhány gondolat csak töredéke mindannak, amiről a könyvben olvashatunk. Biztos vagyok benne, hogy én újra el fogom olvasni a könyvet, mert az eszmefuttatásai zseniálisak!

Share/Save

Selma Lagerlöf: Gösta Berling

DeprimaDonna — Sun, 04 Jul 2010 08:42:58 +0000

Selma Lagerlöf megírta közismert gyermekmeséjét a Nils Holgersont a gyerekeknek, és nem maradt adósa a felnőtteknek sem, nekik szól a Gösta Berling. Gösta Berling, a főhős, egy gyenge jellemű elcsapott pap, akik jobban szereti a szórakozást és az italt, mint a prédikációkat, ezért elhagyja faluját és vándorútra indul. Elérkezik Ekeby úrnőjéhez, aki külön szárnyat, lakóhelyet adott a 12 gavallérnak, akikhez Gösta Berling társul. A gavallérokat és azok szerepét az írónő a svéd mondavilágból vezeti le. A gavallérok nem szabad emberek, megfogadták, hogy siha nem dolgoznak, semmi jó cselekedettel nem rukkolnak elő, kizárólag az örömnek, csakis az örömnek és a tivornyának, szórakozásnak élnek. Ez is a feladatuk, ahova meghívják őket jókedvre kell deríteniük mindenkit. És itt kezdődik a mese.

A fejezetekben mindig valaki más kerül kapcsolatba a főhőssel, így érthető, hogy a mese Gösta Berling személye köré épül. Előkerülnek a svéd mondavilág különböző alakjai, koboldok és hegyimanók, hegyi boszorkányok és a kárhozat fejedelme, akivel egyezséget kötnek a gavallérok egy évre. Amint annak lennie kell, akarva akaratlanul bárki kapcsolatba kerül Göstával az élete rosszra fordul.

Lagerlöf olyan szeretettel és csodálattal beszél az egyszerű svéd emberekről az őket körülvevő természettől, ahogy egy anya teszi, ha a gyermekéről mesél, Lagerlöf ízig-vérig svéd és erre nagyon büszke!

Külön érdekesség és élmény volt számomra, hogy egy 1912-es kiadású könyvet olvashattam, amely még a régi magyar helyesírás szerint lett szedve.

Ha van olyan felnőtt, aki szívében még gyermek maradt és nem áll tőle messze a gyermeki mesevilág, feltétlenül vegye kezébe a könyvet, olvassa le, mert nem fog csalódni benne, és amint annak lennie kell minden egyes fejezet után levonhatja a felnőtteknek járó tanulságot. Érdemes elolvasni!

Share/Save

Murakami Haruki: Kafka a tengerparton

DeprimaDonna — Fri, 02 Jul 2010 09:24:31 +0000

A csodával határos könyv volt számomra. Azt hiszem bátran írhatom ezt, hiszen az egyik szála a történetnek maga a misztikum és a csodálat helye. Hosszú, de mégsem hosszú könyv, mert minden mondatnak megvan a maga helye. A valóságot képviselő “Kafka” és az ő belső, legigazibb barátja a Varjú a történet valóság szálát adja. (megbeszéli magával a következő lépéseket, erőt merít fontos pillanatokban Varjú akaratából. Az elnevezést az adja, hogy a kafka szó jelentése varjú.) A főszereplő és az őt segítők egyénisége jól kidolgozott, és megadja azt a fontos momentumot is, hogy annyi misztikum ebbe a szálba is keveredik, amennyi szükséges a csodálat világának beszövéséhez. Nakata egyszerűen fantasztikus. Bájos együgyű öregembernek tetszik, akinek a többlete a belső érzésiből, megérzéseiből fakad. Minden amit tesz egy jobb elérése érdekében történik.
A végére konkrétan nem derül ki a fő kérdésekre a konkrét válasz (tudniillik, az anya és a nővér személye), de talán íg a jó. Kafka talált magának olyan embereket, akikhez ezt az érzést kötheti és erre építve visszatérhet az elhagyott otthonához, ráébredve arra, hogy a múltunk elől nem futhatunk és még akkor is folytatni kell az életet, ha a választ nem találtuk meg.

Share/Save